Általában nem vették észre, hogy ott ül közöttük. Ez volt az első osztály. Varázslatosnak, magával ragadónak kellett volna lennie, de valami nem volt a helyén. Harminc izgő-mozgó kisgyerek. Még nem tanulták meg a szabályokat. Azokat a szabályokat, amiket illik betartani. Első számú szabály: - Kinek, hol a helye.
Olyan volt, mint egy kasztrendszer. Igazából persze ez nem létezik. Mármint kasztok ott és akkor, de valójában létezett. Alul az érinthetetlenek (dalitok), tulajdonképpen kaszton kívüliek. A kislány ilyen volt. Nem vettek róla tudomást, nem szóltak hozzá, csak a többi érinthetetlen. Nem nagyon értette miért van ez, de így volt.
Ezen a napon valami más volt. Zsuzsa néni felszólította és egy egyszerű kérdést tett fel neki. - Milyen színű lámpánál lehet átmenni az úttesten? Egyszerű kérdés, egyszerű válasz, amikor zöld. Nem tudták, de tulajdonképpen az elmúlt hat évben elég sokat volt egyedül az utcán. Nem okozott gondot a közlekedés. Ha el is veszett valahol, a végén csak haza talált. Ez volt egész addigi életében.
- ZÖLD felelte csendes hangon a kislány.
- Micsoda, nem értettem? Mondta a tanító.
- Zöld. Felelte halkabban a kislány.
- BIZTOS? - hangzott a kérdés.
- Igen.
- BIZTOS? - hangzott fel megint.
Olyan csönd volt az osztályban, ami szinte elképzelhetetlen harminc zsizsegő első osztályosnál. Talán az arénákban volt ilyen, amikor élet-halál kérdésről volt szó. Feszülten várták mi fog történni.
- Ig..... - halt el a cérnavékony hangocska.
- BIZTOS? Milyen színű lámpánál lehet átmenni az úttesten?
- Piros. - Tudta, hogy nem helyes, amit mond, de a tanító annyira elbizonytalanította. Az a hangsúly, ahogy mondta, ahogy kérdezett. Nem örült a helyes válasznak, így valami biztos nem stimmelt vele. Ő felnőtt. Jobban tudja. A felnőttek mindent jobban tudnak, nem? Lehet, hogy az eddig utcán szerzett tapasztalata helytelen volt.
Hangos nevetés töltötte be az osztálytermet. Leghangosabban a tanító nevetett. A hat évesek nevetése. Nem vidám, nem kacagás. Olyan amikor egyik gyerek bántja a másikat.
A kislány nem értette mi történt. Mit rontott el. Sőt már azt sem tudta, hogy mi a helyes válasz. Egy dolgot viszont megtanult ott rögtön. A tanítókban nem lehet megbízni. Vissza kell húzódni a saját kis bástyái mögé. Nem bízhat a saját maga által biztosnak vélt tudásában sem.
Ez egy klasszikus iskolai lelki bántalmazásnak a története. A kislány nem volt felelős az őt ért bántalmazásért, ami megszégyenítés alakjában érkezett. A kislányban felnőttként az rögzült, hogy nem biztos a megszerzett tudásában. Hiába nyert versenyt, kapott diplomát. Mindig körül nézett, hogy biztos helyesen döntöttek-e. Tudom, mert én vagyok ez a kislány. Már sokkal kevesebbszer nézek körül, hogy megérdemlek-e valamit, amiért megdolgoztam. Már sokkal kevesebbszer érzem úgy, hogy inkább nem szólalok, meg, mert mi történik, ha elrontom a választ.
Ami a legjobb, hogy bár az indiai kasztrendszerből nem lehet kikerülni és kikerültem a rám erőszakolt kasztból. Megtanultam, hogy soha ne ítéljek külső alapján.
Ha neked is van ilyen vagy hasonló történeted, jó eséllyel kell dolgoznod a saját magad motiválásán. Jó eséllyel nehezebben hozol döntést másoknak egyszerűnek tűnő helyzetekben.
Azt a döntést viszont már most meghozhatod, hogy leszámolsz ezekkel a kis benned rejlő történetekkel és helyre hozod, átdolgozod őket. Megnézed van-e hatással a mai életedre.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése